Normál kép: 1265546568.jpg   Méret: 770x1151 Színmélység: 24bit Felbontás: 230dpi
Nagy kép: 1265546568_nagykep.jpg   Méret: 1722x2576 Színmélység: 24bit Felbontás: 230dpi
Kattintson az új ablakban való nagyításhoz! 
Click to enlarge it in a new window!

Ismertető szöveg: Csízma az asztalon-illetve a posztamensen. A teljesen kézi technikával készült felvidéki úri csízma Tanka Tamás tapolcai népi iparművész, a Népművészet Ifjú mestere díjnyertes alkotása a Magyar Kézműves Remek idei pályázatán, melyet a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara rendezett és a kiállítás február 14-ig látható a Mezőgazdasági Múzeumban.
A csizmadia a csizma készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. A szó szerb-horvát közvetítéssel oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1594-ből (a csizmáét 1492-ből) ismerjük. A középkori lábbelidivatot váltó keleti jellegű csizma legjellemzőbb eleme a 16. sz.-ban a kifordított szárat a talp visszájához erősítő, ún. fordított varrás volt. Két tűvel dolgoztak úgy, hogy a talp járófelületét nem szúrták át, csak fél mélységig öltöttek a bőrbe. A sarki részt sem varrták a talphoz, hanem a benedvesített csizmát ezen keresztül fordították a színére. Ezután a nyitva hagyott sarki résznél a szár bőrét kifelé fordulóan öltötték a talphoz. A fordított-varrott technika csak egyetlen talpat engedett meg és nagyjából béleletlen szárat jelentett. Ha az egyetlen talp elszakadt, igen nehéz volt még egyszer megtalpalni a csizmát, mert ekkor a viszonylag vékony bőrből készült szárnak újabb kifordítást kellett kiállnia. Ezért inkább fejelték a fordított-varrott csizmákat. A fordított-varrott csizma talpformáját és összevarrási technikáját a Szolnokon kiásott, hódoltság kori török leletek alapján is jól ismerjük. Ezek szára kétoldalt varrott. Elejük a láb "L" alakú formájához igazodik. Ezt a formát a régi csizmadiák úgy alakították ki, hogy nedvesen az ún. ványoló deszkára szögezték és egy hergelő nevű kézi szerszámmal is nyújtották. A csizma elejét pedig 3-7 sima ráncba szedték. A múlt század második felétől a magyar parasztság számára készült csizmák keleti formai és technikai elemeit fokozatosan nyugat-európai eredetűek váltották fel. A csizma szárteteje egyenletesen kerek lett, a szárat hátul varrták össze. Az egyetlen nagy darabból szabott szárat a megszélesedett kézi ványolódeszkával sem lehetett már megfelelően meghajlított formára alakítani. Ezért fokozatosan kisebb-nagyobb ványológépeket alkalmaztak. Ún. ráncos sámfára húzták a nedves tori részű csizmát, és minden ráncot spárgával kötöttek el. Majd körül sima, azután harmonikás ráncokkal igyekeztek a láb formájához igazodó meghajlást elérni. A külön szabott fejrész, sőt a csizmának a lábformát követő jó formáját a napjainkban is alkalmazott, ún. nyelvesen szabott fej valósítja meg legjobban. A csizma féllábassá váló talpát ma már béléstalphoz, branzolhoz, esetleg rámához szögezik, és szárát puha bőrrel, újabban zsákkal, papírral egyre erősebben bélelik. - A tobakosok által kidolgozott szattyán és kordován bőrökből a 16-18. sz.-ban divatos csizmákat készítettek. A csizmadiák a csizmák készítésén és fejelésén kívül még másfajta lábbeli varrásával is foglalkoztak. Különösen amikor azok divatosak voltak: pl. a cipellő, a papucs és ritkábban a bőrkapca. A csizmadiák a 17-18. sz.-ban számos mo.-i városban népes céhekbe tömörültek. A 18-19. sz. fordulójától a falvakban is megtelepedtek, és egészen az utóbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában sokszor a birtokos parasztságtól kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját jelentették.


   Felvétel a kedvencek közé vagy megosztás másokkal/Bookmark or share this page