Képaláírás: Kerepesi temető: 34/2-1-22 [szobrász: Somogyi József]

Ismertető szöveg: Mihályfi Ernő újságíró, lapszerkesztő, kisgazdapárti politikus, miniszter, Rózsa Ferenc-díjas (1962). Mihalovits Sámuel evangélikus lelkész fia. A budapesti műegyetemen tanult, majd 1918-ban behívták katonának, rövid ideig az olasz fronton harcolt. Még ugyanebben az évben Budapesten a bölcsészeti karra iratkozott be. Szegeden doktorált (1923). Egyetemi hallgató korában újságírással is foglalkozott. 1920-tól Az Estnek külső, majd belső munkatársa volt. 1923-ban az USA-ba ment; inas, csomagkihordó, segédtisztviselő volt, közben tudósításokat küldött Az Estnek. Feleségül vette Tápay-Szabó Gabriella írónőt. 1924-ben hazatért; ismét Az Estnél dolgozott. Sokoldalú újságírói tevékenységet fejtett ki. A Magyarországba képzőművészeti kritikákat írt; több haladó művészt mutatott be elsőként a közönségnek. Barátja volt többek között Derkovits Gyula, Pátzay Pál. 1934-ben, miután elvált feleségétől, nőül vette Fischer Ilona (Filo) grafikust. 1936-tól a Magyarország felelős szerkesztője; A Független Kisgazda Párt (FKgP) politikáját támogatta, szembeszállt a reakciós irányzatokkal. Írt lapjában többek között Bálint György, Darvas József, Veres Péter. 1939-ben, miután a kormány átvette a Magyarországot, szerkesztői tisztéről lemondott. Bajcsy-Zsilinszky Endrével megindította a Független Magyarországot, melyet Bajcsy-Zsilinszky kiválása után is szerkesztett. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakításában; belépett a FKgP-ba. Szerkesztette a Magyar Nemzetet is. 1944 márc.-ától, a német megszállás kezdetétől szülőfalujában, Béren bujkált. 1945 után a fővárosban az FKgP balszárnyának egyik vezetője lett, mint a városi értelmiséget tömörítő ún. Fórum-kör tagja. 1945. febr.-ban a FKgP-ban a sajtófőnök helyettese. Tagja volt a budapesti szervezet Intéző Bizottságának. Ismét megindította a Független Magyarországot, az Országos Nemzeti Bizottság lapját, s egy ideig szerkesztette a Világot is. 1947-től haláláig ngy.-i, ill. ogy.-i képviselő, az Elnöki Tanácsnak megalakulásától (1949) tagja volt. 1947. márc. 17.-szept. 24. között tájékoztatásügyi miniszter; a Történelmi Emlékbizottság főtitkáraként előkészítette 1848-49 centenáriumának megünneplését. 1947. máj. 31.-szept. 24. között ideiglenes megbízással külügyminiszter, szept. 24-től 1948. nov. 23-ig a köztársasági elnöki hivatal vezetője, 1948. nov. 23-tól 1949. ápr. 12-ig az országgyűlés alelnöke volt. 1949. jún.-1951. jan. között a Kultúrkapcsolatok Intézetének elnöke, 1949. szept.-től 1951. jan.-ig, majd 1957. szept.-től haláláig a Magyar Nemzet főszerkesztője. Közben 1951. jan. 27-től 1957. ápr. 12-ig népművelési min.-h. volt. 1957. ápr. 12-től 1958. szept. 6-ig mint művelődésügyi miniszter-helyettes a minisztérium újjászervezését vezette. 1956-ban átvette az evangélikus egyház egyetemes felügyelői tisztét. A Hazafias Népfront és az Országos Béketanács elnökségének tagja, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság és a Magy. ENSZ Társ. elnöki tisztét töltötte be. Emlékére felesége és fia a Magyar Nemzet fiatal újságírói és rajzolói részére alapítványt tett, ennek díját minden év szept. 2-án egy tehetséges fiatal kapja. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, így a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével (1965). Portréfilm készült róla (bemutató posztumusz, 1978). (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)