Képaláírás: Farkasréti temető: 25/II-1-19

Ismertető szöveg: Győry Dezső a csehszlovákiai magyar irodalom körében vált a "kisebbségi humánum" költőjévé. Gondolkodását a nemzetiségi lét határozta meg, azoknak az "újarcú magyaroknak" az eszméit képviselte, akik a haladás iskolájának tekintették a kisebbségi életet. Ady és Móricz művein nevelkedett, az egyetemes humánum gondolatában akarta összehangolni a nemzetiségi és dunavölgyi feladatokat. Költészetében a szlovákiai magyarság sorskérdéseit fejezte ki, a nemzeti nyelv és kultúra megőrzését szolgálta, egyszersmind a kelet-közép-európai népek testvériségét hirdette. Meggyőződése volt, hogy a kisebbségi magyarságnak a testvériséget kell építenie, gondoznia. Termékeny szerepet vállalt a csehszlovákiai magyarság haladó mozgalmaiban. Fábry Zoltán szövetségese volt, haladó szellemű lapoknál dolgozott, 1928-ban Balogh Edgárral, Jócsik Lajossal, Szalatnai Rezsővel együtt vett részt a Sarló-mozgalom szervezésében. A harmincas években s a háború alatt az antifasiszta irodalom soraiban vállalt szerepet. Csehszlovákia német megszállása után Prágából Pozsonyba, majd Beregszászra költözött. Itt érte a felszabadulás. Öt esztendőt töltött Kárpát-Ukrajnában, fordítással foglalkozott. Orosz és szovjet költők verseit, Gorkij elbeszéléseit, Julius Fučik börtönnaplóját tolmácsolta magyarul. Verseiben (Férfiének Európa romjain, Országépítés) a felszabadulás élményét énekelte meg. 1949-ben települt át Magyarországra. "Ötödször kezdtem újra életem / ... Magyarként voltam ember. S az maradtam. / A harc őszül, a szív fiatalul. / Hiszem: mint kaptam, mindig többet adtam. / Megyek. Újvást. Tisztán, fiatalul" - írta Sárospataki lapok 1949 című versében számadásként a hazatérés után. Nagy tervekkel érkezett, régi verseit szerette volna összegyűjteni, s csalódottan kellett tapasztalnia, hogy csupán az élet és az irodalom peremén jutott számára hely. Az ötvenes évek légkörében nem fogadta megértés azt a költőt, aki mindig a nemzetiségi sors és a "vox humana" énekese volt. Méltatlan munkával kellett foglalkoznia, magányba szorult, ifjúságának társait is elsodorta a történelmi idő. Költészetét elnémította az értetlenség és a magány. S midőn újrakezdte írói pályáját, csak kevesen tudták, hogy a frissen feltűnt regényíró mögött három évtizedes költői múlt, kivételesen nemes kelet-közép-európai szerep áll. Első művét, A veszedelmes ember (1950) című regényt Czabán Samunak, a szocialista pedagógia hazai úttörőjének életéről írta. Vérehulló szerelem (1958) című kötetében öt kisregényt gyűjtött össze. Valamennyi a törökellenes harcok korát, a nemzeti függetlenségért vívott évszázados küzdelem hőseit mutatta be. A hadak villáma Hunyadi Jánossal, A holló nemzette sas Mátyás királlyal, a Két végzetes korona a mohácsi vésszel, A vérvörös Vág a költő és hadvezér Zrínyi Miklóssal, A ruhaszárító csillag a végvári harcokkal foglalkozik. (A kisregények átdolgozott új kiadása 1973-ban Két végzetes korona címmel jelent meg.) A nagy érettségi (1960) című regény az 1918-1919-es forradalmakra emlékezett, a Szarvasbőgés (1960) az 1944-es szlovákiai partizánharcoknak állított emléket. Győry Dezső történelmi regényei romantikus meséjükkel, színes előadásukkal nyerték meg a szélesebb olvasóközönséget. Legnagyobb sikerét a Viharvirág (1955), Sorsvirág (1959) és Tűzvirág (1966) három kötetével aratta. Ez a trilógia családi emlékek nyomán beszélte el a felvidéki magyarság életét az 1848-as forradalomtól az 1919-es Tanácsköztársaság honvédő harcaiig. A történelmi regények sikere révén a hallgató költő is megszólalhatott. 1957-ben Fábry Zoltán és Ilku Pál bevezetésével Zengő Dunatáj címmel jelentek meg válogatott versei. E kötetet további válogatások követték, 1963-ban Az élő válaszol, 1970-ben az Emberi hang, majd 1974-ben a Férfiének, a legteljesebb kiadás. A régi versek ismét népszerűek lettek, s a várakozás felkeltette az alkotó kedvet is. 1963-ban írta Győry Dezső Az élő válaszol című hosszabb, 202 strófából álló költeményét. Versciklusát Julius Fučik emlékének ajánlotta, s költői, valamint mozgalmi múltjának emlékeit dolgozta benne fel. "Őszikéinek" alaphangja különben is az emlékezés. Barátaira (például Fábry Zoltánra), a Sarló-mozgalomra, a tizenkilences forradalomra emlékezett utolsó verseiben. Elégikus érzés, egyszersmind biztos hivatástudat szőtte át a búcsúzó költeményeket. "Mi az élet? ... Már jól tudom. Nem Semmiből a Semmibe. / Kis rög a népből. Én: magyar. Kész a világot szívni be / porló elődök humuszán a Mindenség ereibe" - hangzott a Semmiből a semmibe című vers, egy próbákkal terhes költői sors végső summájaként. (Forrás: A magyar irodalom története)