Képaláírás: Farkasréti temető: 8/3-1-157/158 [szobrász: Ohmann Béla]

Ismertető szöveg: Lajtha László zeneszerző és népzenekutató, Kossuth-díjas (1951). A Zeneakadémián Herzfeld Viktor (zeneszerzés) és Szendy Árpád (zongora) tanítványa volt. Hazai tanulmányaival párhuzamosan Lipcsében, Genfben és Párizsban (Vincent d'Indy-nél) tanult. Ettől kezdve élete végéig erős szálak fűzték a francia zenei élethez, gyakran járt Párizsban, ahol művei mindmáig igen népszerűek. 1910-ben kezdte meg népzenekutató munkáját. 1913-ban az MNM kötelékébe lépett, előbb a hangszergyűjteménynél, majd 1924-ig a néprajzi osztályon működött. 1928-ban Prágában részt vett az első nemzetközi népművészeti kongresszuson és Bartókkal együtt tagja lett a Népszövetség Commission Internationale des Arts et Traditions Populaires nevű bizottságának. 1930-ban a bizottság népzenei szekciójának elnöke, majd a Commission des Arts et des Lettres-ben Bartók utóda volt. 1935-46 között a Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1946-ban a Múzeum megbízott igazgatója, közben 1945-től egy évig a Magyar Rádió zenei igazgatója volt. Pedagógiai munkásságát a Nemzeti Zenede tanáraként kezdte 1919-ben, 1945 után az intézet igazgatója 1949-ig. Ettől kezdve visszavonultan élt, 1952-ben rövid ideig a Zeneművészeti Főiskolán fizetés nélkül népzenegyűjtést tanított. 1947-ben az International Folk Music Council (Nemzetközi Népzenei Tanács) igazgatóságának rendes tagja, 1955-ben a Folk Arts Center 1. tagja lett, s ugyanebben az évben az Institut de France (Académie des Beaux Arts) 1. tagjává is megválasztották. Lajtha művészetére a francia iskola volt nagy hatással, ami elsősorban hangszerelésén, zenekari hangzásvilágán érződik. Ennek ellenére életműve szervesen illeszkedik a század első felének a népzenei hagyományokra támaszkodó magyar zenekultúrájába. Mint folklorista rendkívül értékes kutató- és gyűjtőmunkát végzett. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)