Ismertető szöveg: A magyar parlagi szamár egyike őshonos, törvényileg védett háziállatainknak. Története időszámításunk kezdetéig nyúlik vissza, hiszen az első szamarak a kelták idejében kerültek a Kárpát-medencébe. Jelentősebb állományuk alakult ki a rómaiak ideje alatt. A mai szamaraink feltételezhetően ennek az állománynak kései leszármazottai, hiszen azóta csak kevés egyed került be az ország területére. Bár a szamarat a szegények állatának tartották, jelentős számban dolgoztak a földbirtokokon is, mint teherszállítók és a juhászok segítői, akik málhás- és hátasállatként hasznosították. Gazdasági szerepük soha nem volt jelentős. Tenyésztésével nagyon sokáig nem foglalkoztak, csak a két világháború között kezdődött az uradalmakban céltudatos tenyésztése. Ma a szamarat leginkább hobbicélból tartják. Állományának nagyobbik része az ország középső részén található. Populációja, ha kis mértékben is, de növekszik. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el önálló fajtaként. Színe változatos: lehet egérszürke, barna, fekete. Leggyakoribb a barna, sötétbarna, fekete, ritkán egérfakó vagy gerlefakó. Jellegzetes jegye a gerincélen végigfutó szíjaltság és a vállkereszt, a lábakon pedig az esetenkénti haránt irányú zebroid csíkok. Mindegyik színváltozatban gyakori a világos hasalj, az ún. fecskehas. Intelligens állat, jól idomítható, emellett igénytelen, szívós, hosszú élettartamú és békés természetű. (Forrás: Wikipédia)