Képaláírás: Baromfi udvar részlete.

Ismertető szöveg: A házilúd az egyik legrégebben háziasított baromfi. A nőivarú ludat tojónak, a hímet gúnárnak nevezzük. A megnevezés életkor szerint is változik: naposliba a kikelt, 48 óránál nem idősebb, még nem etetett állat, kisliba az 1-4 hetes, még az előnevelőben tartott állat, növendék 1-8 hetes kortól a törzsesítésig tartó időszakban, törzspótló a továbbtenyésztésre szánt. A hasznosítás jellege szerint lehet: húslúd, pecsenyelúd, májalapanyag stb. Ludakat már a legrégibb ókorban tenyésztettek. Az ismert legenda szerint Rómát egy alkalommal a capitoliumi ludak mentették meg, gágogásukkal figyelmeztetve a védőket a loppal közeledő ellenségre. Valószínűleg a rómaiak terjesztették el Európa nagy részén, így a Kárpát-medencében is - olyan sikerrel, hogy Germániából rendszeresen nagy lúdcsapatokat hajtottak lábon Rómába. Teste jól alkalmazkodik a vízi életmódhoz. Feje és a lába a kacsáéhoz hasonló, de csőre nem olyan lapos, mint a kacsáé, így kevésbé tudja kiszűrni a vízből a természetes táplálékot. Lábujjait úszóhártya köti össze. Csőrén az alsó és a felső káva vége is éles, hogy tőben le tudja csípni a legelő füvét. Tollazata egyszerű, dús, tömött, a hason és a mellen a fedőtollak alatt sűrű pihetollak nőnek. Nem túl jól úszik, nem szeret hosszabb ideig a mély vízben maradni. A vadlúdtól szigorúan szezonális jellegű tojástermelést örökölt; ezt a nemesítők egyes fajtáknál erősen megváltoztatták, így a háziasított fajták tojóképessége nagyon különböző. A parlagi jellegű fajták kevéssé szaporák. A nemesített fajták egy része három hónapos megszakításokkal akár egész évben tojhat. Mivel a lúd viszonylag keveset tojik, a fajták megválasztásakor termékenység fontos szempont. A növendék ludat először 9-10 hetes korában tépik, ilyenkor már többnyire nehezebb 4 kg-nál. A második tépés ez után 7 héttel esedékes. (Forrás: Wikipédia)

A házikacsa vagy röviden kacsa (Anas platyrhynchos domestica) a récefélék családjába tartozó baromfi, a tőkés réce ("vadkacsa") háziasított változata. Többnyire fehér színben tenyésztik, de egyes vidékeken - különösen ott, ahol vadon élő őseivel könnyen kereszteződhet - "vad" színezetű példányokat is találunk. Húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojását - amelynek szárazanyag- és zsírtartalma lényegesen nagyobb a tyúktojásénál - csak alaposan megfőzve fogyasszuk, mert paratífusszal fertőzött lehet. Fosztott tollával párnát töltenek. Költés ideje átlagosan 28 nap. A kacsa hímjét gácsérnak hívjuk. A házikacsa őse a tőkés réce. Háziasításuk megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt történt. A 20. század elején a magyar parlagi kacsát már ősi magyar fajtaként említik, de származásáról biztos adataink ma sincsenek. A vízközeli falusi, tanyasi gazdaságok egyik legfontosabb baromfiféléje volt. Míg a gazdaasszony a libát eladásra nevelte, addig a kacsahús a család ellátására szolgált. A tájegységeknek kialakultak a saját típusaik. A leggyakoribb a fehér szín volt, amelyet a 20. század elején a pekingi kacsával akartak nemesíteni. A "színes", vagyis a tarka, vadas színű kacsa kisebb rangúnak számított, pedig ez a fajtaváltozat őrizte meg leginkább a magyar kacsa ősi formáját. Állománya erősen lecsökkent, Erdélyben és az alföldi tanyákon találhatóak kisebb állományai. Jelenleg a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézetben mindkét változatát tenyésztik. Nagyobb állománya található Szarvason is. 2004 óta a magyar kacsa a védett háziállataink közé tartozik. Kitűnően bírja a mostoha viszonyokat, igénytelen, ellenálló fajta. Aránylag kistestű, a gácsér 2,5-3,2 kg, a tojó 2,3-3 kg. Húsa rendkívül jó minőségű. Leggyakoribb a fehér és a vadas színváltozat,de előfordulhat barna és fekete színben is. A vadas színű tojó sokkal visszafogottabb színű, mint a gácsér, hasonlóan a tőkés récéhez. (Forrás: Wikipédia)