Képaláírás: Keresztessy József.
Fénykép után.

Ismertető szöveg: Keresztessy József.
1819-1895.
A művészi vívásnak mindig győztes, soha senkitől le nem győzött mestere fölvehetetlenül kiejtette kezéből a kardot egy utolsó küzdelemben, melyet az élet örök ellenfelével, a halállal kellett megvívnia. E hó 17-dikén hunyt le a napja a legöregebb, de első helyén utolsó lehelletéig megmaradt magyar vívómesternek, Keresztessy Józsefnek, kit családján kívül a fővárosi, sőt a hazai társadalomnak is nevezetes része gyászol, mint mestert vagy mint barátot, mint embert és hazafit pedig minden magyar méltó részvéttel lát sirba szállni. Mert a hetvenhat évet élt derék férfiút névről ismerte az egész ország; a ki pedig hosszú pályáján személyesen érintkezett vele, végfogytig szerette és nagyra becsülte.
Keresztessy József Budapesten született 1819 aug. 7-én s kevés megszakítással itt élte le egész életét. Tizenhat éves korában kezdett vívni tanulni s annyira megszerette a kardforgatást, hogy életpályájává választotta a vívással való foglalkozást. S hogy ritka szerencsével választott, bizonysága az, hogy az akkori híres pesti mestereket: Friedrichet, Chappont, Martinengót és Clairt egymás után túlszárnyalta s 23 éves korában (1842) már a leghíresebb hazai és európai vívómesterek állítottak ki számára mesteri oklevelet. A tanítással előbb mint Friedrich segéde foglalkozott az akkori Nemzeti vívó-intézetben 1848-ig. Ekkor honvédnek csapott föl s a 60-ik gyalogezrednél hadnagyságig emelkedett. Előbb Aulich alatt küzdött, majd Klapka komáromi őrségéhez került s egyike volt azoknak, a kik legutoljára tették le a fegyvert. A függetlenségi háború lezajlása után sok fáradozással elérte, hogy saját vívótermet nyithatott. Iskolája rövid idő alatt olyan hírnévre emelkedett, hogy a férfi-társaság szine-java odasietett vívó-leczkékre. A vasizmú mester úgy nagy ügyességével, mint kiválóan jó modorával egyre szaporította tanítványai számát, kik közt a magyar közélet kitünőségeinek egész sorával találkozunk a legutóbbi időkig. Hogy csak egyet-kettőt említsünk, Szilágyi Dezső, Wekerle Sándor, gróf Tisza Lajos, br. Eötvös Loránd is mind ő tőle tanulták a vívást. Nagyon vonzotta hozzá a legelőkelőbb ifjakat és férfiakat az, hogy Keresztessy a vívást valóságos művészetté nemesítette. Foglalkozása ő neki nem annyira életmód, mint művészi kedvtelés volt. Páratlan ügyessége mellett általánosan bámulták fegyverforgatásának izléses, nemes szépségét. Tanítványait ő nem verekedőkké, hanem lovagias vívókká képezte. Verseny vívásokra csak fiatalabb korában állt ki a: koronként ide vetődött idegen vívómesterekkel. Később az ilyenekkel való mérkőzéssel tanítványait bizta meg, kik rendesen olyan képzettséggel lepték meg a kihívókat, hogy azok magát a mesteri nem igen merték próbára tenni.
A kitünő mester hírneve a haza határain kivül is messze elterjedt s tiszteletet szerzett nemcsak neki, hanem a magyar névnek is. Ritka ügyességén és finomságán kivül híres volt nagy ereje és fáradhatatlansága is. Nem volt senki, a ki őt nem kifárasztani, de csak pihenésre birni is képes lett volna. Bármily soká vívott, utolsó vágásai is épen oly biztosak, gyorsak és szabatosak voltak, mint a mérkőzés kezdetén.
A vívásban saját rendszere volt, melynek most utána egész sor tanítvány a folytatója. Nem szerette az úgynevezett mestervágásokat, cselvetéseket. Azt tartotta, hogy a vívásban a férfi egész jellemének nyilatkoznia kell. Fő elvei egyike volt, hogy a támadás és visszavágás egy mozdulattal történjék s hogy "csinálj rést, ha nincs; ha van, használd föl!" E mellett nem utolsó érdeme, hogy a vívás műszavait buzgón és sok szerencsével magyarosította. Párbajt soha sem vívott. Ki is mert volna ő vele kiállni? Nem is hítta ki senki.
Tanítványai és tisztelői két szép ováczióban részesítették. Elébb a nyolczvanas évek elején a 40 éves, 1892-ben pedig az 50 éves jubileumát ülték meg érdekes ajándékokkal, ezek közt a mester bronz mellszobrával, melyet egyik tanítványa Stróbl Alajos készített. Keresztessy 1892-ben saját zöldfa-utczai házába tette át addig közel négy évtizedig a Mocsonyi-házban tartott vívóiskoláját. Ez új terem megnyitása voltaképen már nyugalomba vonulása volt a kitűnő mesternek, ki itt már inkább csak megszokásból, mint tanítás régett vette kezébe olykor-olykor a kardot. A kitűnő mester temetése e hó 18-án nagy részvét mellett ment végbe. Áldás emlékére! (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1895. április 21.)