Képaláírás: Mancini, olasz külügyminiszter.

Ismertető szöveg: Mancini Pasquale Stanislao 1817-ben született Castello-Baroniában s Nápolyban végzé egyetemi tanulmányait, hol, mint szegény fiu, leczkeórák adásával tartotta fönn magát. Már korán érvényesült mint jeles iró és költő s az általa alapított "Ore solitarie" ("Magános órák" czimü lap széles körökben tette nevét népszerűvé, emelkedett szárnyalású költeményeivel s kifogástalan prózájával.
Jogi irataival oly hirre jutott, mely neki az ujabb idő legnagyobb jogászai között biztosit helyet. A nemzetközi magánjogról szóló értekezései mintaszerűek s előadásai a turini, nápolyi és római egyetemeken annak idején átalános feltűnést keltettek a jogászvilágban. Mint ügyvéd disze volt az olasz judikaturának, mely őt a törvényszéki ékesszólás legkiválóbb képviselője gyanánt tiszteié. Mint politikus pedig dicsőséges sikerrel küzdött a turini, florenczi, nápolyi és római parlamentekben a szabadság és haladás mellett, s előkelő része volt az egységes Olaszországnak ugy belső megszilárdulásában, mint tekintélye emelésében kifelé.
Politikai pályáját mint nyugtalan vöröspárti kezdé meg s mint higgadt, nyugodt, megfontoló államférfi folytatja most. Midőn Nápoly 1860-ban lerázta magáról a Bourbon-igát, Mancini visszahivatott, s helytartótanácsos, majd képviselő lett.
Végre mégis sikerült rátukmálni az igazságügyi tárczát. Lemondott, mint ügyvéd újra rendbe szedte vagyoni állását s mint annak előtte, ismét buzgón működött a parlamentben, mig Umberto király fizetésnélküli államminiszternek ki nem nevezé. Mikor aztán Depretis ismét egyesült Cairolival, Mancini újra visszavonult, de már 1881. ápril havában, e kabinet bukása után, megint engednie kellett a király fölhívásának, hogy fogadja el a külügyminiszteri tárczát.
(Forrás: Vasárnapi Ujság, 1883. május 27.)