Képaláírás: Márffy Ödön: Fekete váza

Ismertető szöveg: "Az első képen gazdagon ömlik a fény az ablakon át, keresztül itatja az anyagok minden porcikáját, úgyhogy fénnyé válik maga a szilárd anyag, a fény egy része az árny, a fény hordozója, a színek buja pompája is. Szinte érezzük, mint feslik az édes mézzel terhes virágkehely a fényáradatba, mint feszíti szét szilárd formáját az edény a fényben, mint ittasul meg az asztal, az ablakpárkány a beleszívódó fényben, mint tükrözi még a fal is csendes szövődéssel a fényt. Mindez ragyogó, pompázó színgazdagságban, feszült, bontott ritmusban. Mik e bontott ritmust hordozó elemek? Az asztallap és az ablakpárkány ferdesége, melyet egyensúlyoz az, hogy a fényfoltok fent a baloldalon és lent a jobboldalon túlnyomóak. Az életöröm ilyfokú túláradása, ily boldog pátoszban való megnyilvánulása meszsze maga mögött hagyja az impreszszionizmus finomkodó passzivitását. Itt az expresszionizmus kirobbanó féktelensége tobzódik.
"Fekete váza", 1927-ből. Ovális asztallapon ovális tányérlap, azon a váza telt, zárt teste, belőle a növény húsos, nedvektől feszülő, de szilárd formába zárt levelei fakadnak. A fény amott még mindent átitatott: most szétszórtan burkolja a képet, de csak annyira, hogy a formák nyugodalmas kibontakozását mi sem zavarja. Minden élesen elhatárolódik egymástól, pillanatig sem vagyunk kétségben aziránt, hol kezdődnek és hol végződnek a formák. A színek nem ragyognak, és tündökölnek, hanem mély tisztasággal élnek. Kifejlesztik árnyalataik minden gazdagságát, de nem ömlenek és cikáznak túl a formán. Egy zárt kis világ ez a csendélet, önmagában teljes és nem utal kifelé. Az egyensúlya biztos és szilárd, mintha - minden könnyűsége mellett - építve volna."
(Forrás: Magyar Grafika, 1928. március-április)